Kinológia

2012 június 22

Vadásztacskó

A fajták kialakulásának és tenyésztésének rövid történeti áttekintése.

Tacskószerű vadászkutyák ábrázolása már ókori domborműveken is látható. Írásos emlékek a középkorból maradtak fenn először. Természetesen ezeknek a kutyáknak a ma ismert vadásztacskóhoz nem sok köze volt. A mai tacskó típus Németországhoz köthető. A rövidszőrű tacskó német nemzeti kutyafajta. Őshazája Bajorország. A tacskó céltudatos tenyésztését a Német Tacskóklub megalakulásától, 1888. évtől számítják, törzskönyvezésüket 1889- től kezdték. A fajta egyre népszerűbbé vált eleinte a vadászok, később a kedvtelésből tartók körében is. 1900 – 1919 közti időszakban a háború ellenére is elérte a törzskönyvbe iktatott egyedek száma a 20000 darabot. Ez a népszerűség azt jelentette, hogy megindult a „divat” tenyésztés, egyben a vadásztacskó kiváló munkatulajdonságainak háttérbe szorítása. Erre reagáltak a német vadászok, Nasse, neves tacskótenyésztő, vadászkynológus „Használati vagy luxuskutya-e a tacskó” címmel vitaindító cikket jelentetett meg, ami nagy vihart kevert! Ezt követően 1906-ban a vadászok megalakították a „Német Vadásztacskó Klubot”, ehhez csatlakozott az egy évvel előtte alakított „Törpetacskó Klub” is. Ezek az intézkedések a  tacskó, mint munkakutya érdekébe történtek. Egyidejűleg a divatirányzatokat előtérbe helyező tenyésztők és a használati értékeket védő tenyésztők tábora külön vált! 1909-ben megalakították a „Német Használati Tacskó Egyesületek Szövetségét.” Ezzel egy időben megkezdődött a „Használati Törzskönyvek” bevezetése.   

A tacskót három szőrváltozatba /rövid, szálkás és hosszú/, valamint három nagyságba /normál, törpe és nyúlász/ tenyésztik.

A rövidszőrű tacskó kitenyésztésébe jelentős szerephez jutott a kopó jellegű „basset” és a „beagle”. Később a rövidlábú rokakopóval és vérebbel is keresztezték. Ez eredményezte az egyszínű vörös rövidszőrű tacskó megjelenését.  A tenyészcél alapját képezte, hogy a végtagok minél rövidebbek legyenek, ezzel is szolgálva a kotorékban való könnyebb mozgást. Ugyan akkor nem utalhatott megjelenésében gnómságra. Mozgásában rövidlábúsága nem akadályozhatja! A szőrváltozatok közötti egyetlen küllemi különbség a szőrben van, alkatilag megegyeznek.

Szálkásszőrű tacskó tenyésztése 1890-ben kezdődött, valójában véletlennek köszönhetően. Rövidszőrű egyedek a császári udvarban kereszteződtek angol vidraebekkel és a kis barbettekkel. A daudy-diumont terrierek bevitelével az alacsonyságot rögzítették, viszont a szőrzet főleg a fejen finomodott. Később a szőr keménységének javítása érdekébe a schnauzert és a német pincsert is felhasználták. E fajták a szőrzet javítása mellett a belső tulajdonságok közül a  fogósságot és a keménységet is szilárdították.

Hosszúszörű tacskó kialakulását a kynológusok jelentős részben a rövidszőrű egyedek fürjészebbel, spániellel esetenként szetterrel, valamint az ősi német kopóval való keresztezésből származtatja. Kiváló vadásztulajdonságokkal rendelkeznek, viszont a puha, hosszú szőrzetük a vadászatban hátrányt jelent. Ma már inkább a divat uralja ezt a fajtát!

A tacskó hazai megítélése, tenyésztése:

A németországi tenyésztéssel párhuzamosan haladt a magyar,- osztrák,- cseh,- svéd és svájci tenyésztők munkálkodása, természetesen a németek előírásainak figyelembe vételével.

A hazai tacskótenyésztést az 1898.- ban megalakult „Magyar Ebtenyésztők Egyesülete” karolta fel. Ezen egyesületen belül 1902-be létrehozták a „Magyar Foxterrier és Tacskó Klubot”, amely ilyen formába 1905.-ig működött.

1913-ban alakult meg az „Országos Magyar Foxterrier és Tacskó Tenyésztők Egyesülete”. A működési célok meghatározásánál nagy figyelmet szenteltek arra, hogy a küllemi előírások és a munkára való alkalmasságot meghatározó belső tulajdonságok a tenyésztésben szinkronba legyenek.

Döntő mozzanatot jelentett a terrierek és tacskók tenyésztés irányításában a fajták szétválasztása. Ezt szolgálta az 1928.-ban megalakult „Magyar Tacskó Tenyésztők Egyesülete”. A vadásztacskó tenyésztők dr Raitsits Emil szerkesztésében működő „Kutyatenyésztés” lapban tacskós rovatot kaptak. Hasonló módon Kittenberger Kálmán a „Nimród” –ban adott lehetőséget a tacskók vadászok körében történő népszerűsítésére. A törzskönyvek vezetését minden fajtára a MEOE kapta meg a 91.383/1933 sz. FM rendelet alapján. Ennek értelmében a miniszter kizárólagos kötelezettséget és jogot adott a Magyar Ebtörzskönyv /MET/ iktatására, kiállítására és megőrzésére. Hazánkban is egyre népszerűbbé vált az emberek között a tacskó, nem csupán vadászkutya minőségébe.

A II.vh.-t követően az újjá szerveződött tenyésztést a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete (MEOE) fogta össze fajtaklubok formájába. Ezt követően jelentős változás 1998.- ban következett be. Ekkor lépett életbe a 64/1998. sz. FVM rendelet a fajtatiszta ebek tenyésztési szabályairól. Ez a rendelet egyrészt az állattenyésztésről, másrészt a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló törvények végrehajtási rendeleteként hivatott szolgálni. Lényege, hogy fajtánként, vagy fajtacsoportonként tenyésztő szervezeteket kell létrehozni, amelyek hivatottak a törzskönyvek vezetésére és más egyéb a tenyésztéssel összefüggő feladatok végzésére. Tacskó vonatkozásába ez annyit jelentett, hogy megalakult a „Magyar Tacskósok Országos Egyesülete”.

Felmerül az a kérdés, hogy ez a kurtalábú kutya minek köszönheti a rendkívül gyors és igen tartós népszerűségét. Erre szeretnék rávilágítani, és figyelmeztetni arra, hogy a népszerűségnek ára van, ami a fajta szempontjából nem mindig előnyös!  E célból idézem József Ákos neves tacskótenyésztő, vadászkynológus 1936.- ban megjelent „A tacskó” című könyvéből, a tacskó általános jellemzése és tulajdonságai összegzését: „ A tacskó feszes állású, erős csontozatú, acélos izomzatú, szemtelenül kihívó fejtartású, végtelen okos tekintetű állat, amelynél a test hosszúsága és rövid lábai közt mindig megvan a helyes arány úgy, hogy sem nyomoréknak, sem esetlennek nem lehet mondani és mozgási képességei sem korlátozottak.”

Tulajdonságai közül kiemelte:” Vérmérséklete tüzes, vakmerőségig bátor, úgy a föld feletti, mint a földalatti munkájában kitartó és ésszel dolgozó kutya, amelynek összes érzékszervei kiválóan fejlettek. Alakja és természete kotorékebbé avatják, mégis nagy vadászszenvedélye, kiváló orra és hangos csaholása folytán, úgy hajtásra, mint vérebmunkára is igen alkalmas.

Ha van is benne önfejűség és szeszélyesség, mégis helyes neveléssel kezessé tehető.

Legnagyobb hiba, ha a tacskóból hiányzik a vadászszenvedély.”

Az idézet utolsó mondata a leglényegesebb és erre a legveszélyesebb a „divat tenyésztés”. Ugyanis ez a belső, elsősorban a vadász tulajdonságokat szorítja háttérbe. Sajnos a mai napig erős ez az irányzat. A rövidszőrű és a hosszúszőrű tacskók valamint a törpe és a nyúlász tacskók szinte teljes mértékben eltűntek a vadászat színteréről! Kár értük!!

A vadásztacskó belső értékmérő és vadásztulajdonságai:

Sokszor hallani városi tacskósoktól, hogy a tacskónak nem szabad lépcsőn járni, mert az, tacskóbénuláshoz vezet. Ez természetesen nem igaz, amennyiben biztosítjuk számukra a változatos mozgást. A jó felépítésű, megfelelő izomzatú és kondíciójú tacskó egésznap képes megterhelő munkát végezni, akár fára is mászni minden károsodás nélkül. Az erdőben, mezőn vadászat közben szinte folyamatosan akadályokat kell leküzdeni. Kidőlt fákat, árkokat simán átugorja. Futása pontosan ezért tűnik szökellésnek, szinte úszik a levegőbe. Olyan, mint egy gátfutó atléta. Számomra elszomorító látvány az elhízott, izomszegény, kedvetlen, állandóan pórázon vonszolt kutya. A lakásba tartást az igazi vadásztacskónak nem ajánlom. A napi néhány alkalommal sétáltatás a rendkívüli mozgásigény miatt nem elegendő. Egyébként is az ideális tacskótartáshoz egy kutya nem elég. Tacskóból legalább kettőt kell tartani, mert alapvetően falkában érzi jól magát. Kertes házak udvarán az együtt játszás, lyukak ásása, az állandó ugrálás edzi acélossá az izomzatot. A jó kondícióban tartott, megfelelő izomzatú tacskót, ha kellő intelligenciával, kitartással és vadászszenvedéllyel rendelkezik, a vadászat szinte minden területén eredményesen lehet használni. A vadásztacskó munkája rendkívül sokrétű, ezért a tanításuknál sok türelmet, következetességet kell a kiképzőnek tanúsítani. A tacskó minden egyede külön egyéniség, egy tulajdonságuk viszont egyikből sem hiányzik, ez a konokság! Ezért tanításuknál a kemény módszerek nem vezetnek célhoz. Olykor ellentétes eredményt tapasztalunk. Megsértődik, dacból nem hajlandó a parancs végrehajtására. A jól felkészített kutya föld fölötti egyéni és társas, apró,- és nagyvad vadászati módoknál, valamint földalatti (kotorék) munkánál egyaránt kiválóan helytáll.

Kövessük végig mit is várhatunk el vadásztacskónktól?

Kiváló szaglásuk és precizitásuk okán vérebmunkára elsőrendűen beválnak. Csapatartásuk megbízható. Hideg és melegnyomon egyaránt követik a sebzett vadat. Elsősorban őz, dámvad és vaddisznó utánkeresésre ajánlott. Ezt a munkát egy esetben nem tudja végezni, amikor magas hó takarja a földet. Szinte tanítás nélkül jelzi a megtalált vadat „dermedtre”, vagy „állóra” csaholással. A sebzett vadat profi módon állíja, mert nem „öngyilkos típus” kiválóan használja az „eszét” és a vad sem tekinti potenciális ellenfélnek, ezért nem menekül fejvesztve, ugyanakkor teljes mértékben képes a figyelmét lekötni. Így a vadász  nyugodtan megközelítheti és a kegyelemlövést megadhatja!

Vaddisznóhajtásnál szintén eredményes és kívánatos a munkájuk. Kiváló csaholó képességük alkalmassá teszi a rejtőző vaddisznó jelzésére, bátorságuk pedig a sűrűből való kihajtását és a lőállások felé terelését segíti elő. Óriási előnyük, hogy nem megölni csak hajtani akarják a disznót azt, pedig mindenkor kitartó csaholással teszik. Ez utóbbi nagyon fontos, mert így figyelmeztetik a vadászt az esetleges lövési lehetőségre.

Friss hóban egyéni vaddisznó csapázásra kiváló segítőtárs. Ismerve a vaddisznók szokását, miszerint nappali pihenő helyüket úgy foglalják el, hogy hátrahagyott nyomukkal szembe fekszenek el. Így a megközelítésük jelentős nehézségbe ütközik. A vezetéken lévő tacskó viselkedéséből kiolvasható, hogy mi történik előttünk. Megfelelő izgalmi állapotba kerülve kutyánkon látható a vaddisznó közelsége. Ilyenkor lecsatolva a vezetékről önálló munkára engedjük. A disznóhoz érve, azt megpróbálja felkelteni. Természetesen egy magányos remetekan ezt nem veszi jónéven, ugyanakkor nem is érinti olyan komolyan, hogy menekülésre fogja. Ekkor a tacskó munkája tökéletes figyelem elterelő jellegű, a vadász jó eséllyel közel kerülhet és terítékre hozhatja a vadat.

Nagyvad vadászata gyakran magaslesről is történhet. A tacskó könnyen szállítható, akár a lesre is felvihető. Rendkívül jó szaglása, kitartó figyelem összpontosító képessége alkalmassá teszi a környezet szemmel tartására. Alkonyatkor, vagy pirkadatkor az emberi szem lassan alkalmazkodik a változásokhoz. A tacskó érzékszervei jóval többre képese az emberénél. Messziről megérzi a közeledő vadat és hangtalanul jelzi gazdájának. Sokszor testbeszéddel, gyorsan mozgó orrcimpával, merev egy pontra tekintéssel, felborzolt szőrzettel. Amennyiben a gazda netán szunyókál és az eddig felsorolt jelzésekre nem reagál, megböki orrával a kezét, vagy jelzés értékkel halkan morrant. Lövést követően sok esetben a lesről lejövet után nehéz behatárolni a rálövés helyét. Ilyenkor biztos támasz lehet a tacskó. Előre küldve néhány perc elteltével jelezni fogja a keresett pontot, esetleg a tűzbe rogyott vadat, netán a sebzés tényét és a menekülés irányát. Ezt követően a további feladat meghatározása már a gazda hatásköre.

Cserkeléskor azt szoktam mondani, hogy néha a vadász egyedül is sok a vad érzékszerveinek legyőzésére! Ugyanis a cserlelés lényege, úgy megközelíteni gyalogszerrel a vadat, hogy az ne vegye észre a közeledő vadászt. A fegyelmezett és szenvedéllyel vadászó tacskó termeténél fogva észrevétlen marad vezetője „árnyékába”. Fontos a jelbeszéddel történő kommunikáció oda-vissza. Ez az a vadászati mód, amely fiatal szeleburdi tacsival eredményesen nem űzhető! Az együttműködésnek magas fokúnak kell lenni, kézjelre feküdni és helyben kell maradni addig, amíg a gazda vissza nem tér. Az esetleges lövés hangjára sem hagyhatja el helyét! A gazda visszaérkezését követően figyelmesen várja az új parancsot, ami mindenkor a történések következménye.

Barkácsoláskor szinte az észrevétlenség homályába süllyedve fekszik a vadászfogaton a számár kijelölt helyen. Természetesen minden eseményt figyelmesen szemlélve vár a sorára. Legtöbbször e vadászati módnál munkájára nem kell számítanunk kivéve, ha sebzés történik. Ekkor a sebzett vad keresése a feladat. A vezető döntése, hogy vezetéken esetleg szabadon küldi munkára. Amennyiben a sebzést erőteljesnek ítéli a gyors megtalálás reményében szabadon  küldi csapázni, de ehhez fontos a vad megtalálásának hangos „dermedtre csaholással”, vagy a sebzett állítását „állóra csaholással” jelezni. Ennek hiányába időveszteséget jelent a tacskó és a vad tartózkodási helyének felderítése!

Apróvad vadászatokon a tacskó kajtató képességét lehet felhasználni. Fácánkereső vadászaton a sűrű, fedett terepen főleg szederindás, galagonyás, kökényes erdőszéleken, csalitosokban nélkülözhetetlen a kis termete, szenvedélye és keménysége miatt. A vad szagát érezve nincs akadály melyet le ne küzdene. Sok esetben ilyen terepen a vizsla sem dolgozik szívesen, de ha mégis mit érünk vele. A vadat állni fogja és a vadásznak kellene onnan felkelteni! A tacskótól elvárható a vad hangos csaholással történő felverése. Itt is fontos a hangadás, mert ezzel jelzi az esetleges lövési lehetőséget. A lelőtt, vagy sebzett fácán apportozása is kötelező feladat!

Mezei nyúl vadászatánál hazai viszonyok között nem szoktuk meg a tacskó alkalmazását, pedig igen hasznossá tudja magát tenni! Ez a vadászati mód a tacskó speciális hangképzési adottságára és a mezei nyúl megzavarása esetén szokásos viselkedésére alapul. Lényege az úgynevezett „spur laut” nyúl nyomhang. Ez a speciális hangképzési képesség a tacskóknál és a fürjészebeknél,  örökletes hajlamként van jelen. E vadászat lényege, hogy nem nagy teríték elérését szolgálja, inkább a tacskós vadászat élvezetét fokozza. A vadászok, hajtók és vadásztacskóik fedett terepen történő vadászataikon a felugró nyúl vacka előtt 15-30 méterrel a tacskót elengedik. Fontos, hogy a tacskó a kiugrás tényét nelássa, ne vízuálisan kövesse a nyulat! Légszimattal megkeresi a kiperdülés helyét és a forró nyomot jellegzetes hang kibocsátásával, a csapát követve űzi. A nyúl alaptulajdonsága, hogy átlagban 2-2,5 km-es körben mozog és visszatér a szokott helyére. Ennek értelmében a vadászok helyben maradva a hang alapján tudják követni a nyúl egyértelmű mozgását, mígnem lövéshez jutnak. Ezt követően indul a hajtás tovább, egészen a vadászat végéig. Abba a szerencsés helyzetbe voltam, hogy fürjészebeknek rendezett versenyen bíróként résztvehettem és testközelből élvezhettem ezt a vadászati módot. Tacskóimmal csak egyéni tanítás közben találkoztam ezzel a tulajdonságukkal! 

Üregi nyúl vadászatánál ma már sajnos csak kivételes esetekben találkozhatunk tacskó munkával. Ennek az egyszerű magyarázata, hogy nyúlász tacskó vadásztacskóként hazánkban nem létezik. Ezek az egyébként életrevaló kis tacskók a divat és az emberi korlátoltság áldozatai lettek!! Üregi vadászatainknál ma a vadászgörénnyel pótoljuk a tacskók hiányát, ami természetesen egy pótcselekvésnek fogható fel. Egy lapon nem említhető a két vadászat, a görénynek megvannak a maga korlátai!

Vízi vadászat elsősorban a réce vadászatára terjed, ott is az egyéni kajtatás jön számításba. A felvert és lelőtt récét terítékre kell hoznia. A tacskó vízszeretete általában kiváló, jó úszó. Apport készsége stabil, a réce és fácán elhozása nem jelent gondot, nagyobb vad elhozását ne kívánjuk.

Ritkábban kerül sor a pézsma vadászatára tacskóval, de a kotorékába befér és ki is hajtja belőle. Ilyenkor a víz alatti járaton menekül, így a vadásznak a vízen van lövési esélye. Találat esetén a tacskó vízből remekül apportoz.

Legjelentősebb a föld alatti kotorékban végzett munkája. Rókára, borzra és alkalmi kotoréklakókra egyaránt alkalmazható. Elsősorban az ugrasztásos vadászatra tenyésztették, amit a koslatási időszakban tudunk végezni. A tacskótól megkívánjuk a bátor, szenvedélyes, kitartó és célratörő munkát. Fontos, hogy megbízhatóan jelezze milyen kotorékkal állunk szembe. A lakatlan kotorékba ne menjen be. A járt kotorékot tüzetesen vizsgálja át, de ha nincs „otthon” a tulajdonos, hangtalanul dolgozzon. Kijövetel után ne menjen vissza. A lakott kotorékba folyamatos hangadással jelezze az eseményeket, törekedjen a minél hamarabbi ugrasztásra. A vadász(ok) a kotorék fölött ne keltsenek zajt, vagy mozgásukkal rezgéseket az eredményesség kedvéért. A hangtalanul végzett munka nem jelent a vadász számára segítséget, nem érzékelhető a kotorékban zajló esemény! Ennél a vadászati módnál több róka is tartózkodhat a kotorékba. Amíg kutyánk nem jön ki, vagy azonnal visszamegy, addig van esély több róka elejtésére is. A meglőtt rókákat a tacskó megkeresi, ha nem maradtak helyben. Megtalálás esetén csaholással jelzi, nem ritkán gazdájához vonszolja. Az ugrasztás szinte kizárólag rókára vonatkozik, ritkán kisebb alkalmi kotoréklakókra. Borz nem ugrasztható!

A kotorékozás nem kifejezetten etikus vadászati módja a szaporodási ciklusban zajlik. Ezt általában csak apróvadas vadászterületeken, elsősorban fácánosok közelében gyakoroljuk. Ott eldönthető, hogy rókát, vagy fácánt kíván a vadgazda tenyészteni. A kettő együtt nem vezet eredményre. Ekkor a tacskó a szuka rókát kiugrasztani nem tudja, mert az ivadékokat védelmezi. Két lehetőség kínálkozik. Az első, amikor kitartó csaholással helyben marasztalja a bentlévőket és így biztosítja a ráásás lehetőségét. A hang alapján behatárolható az akna ásásának helye. Ennek a kutya és a róka közé kell esni. Sikeres ásás esetén a szukát fogó vassal ki lehet emelni. A kölyköket pedig a tacskó egyenként kihozza. Borz esetében a munka menete hasonló. Másik lehetőség, amire tacskó esetében nem jellemzően kerül sor, amikor harc alakul ki a szukával.  Ennek eredménye mindig kétesélyes, vagy gyors ráásással segítségre van szükség! Amennyiben tacskónk megoldja maga a feladatot, úgy elvárható a kotorékból apportozás.

A kotorék vadászatnál a tacskótól magabiztosságot, szenvedélyt, kitartást, stabil hangadást és apportozást várunk, de soha ne kívánjuk az oktalan vakmerőséget. A munka végeztével az esetleges sérüléseket lássuk el, minden körülmények között fertőtlenítsük és mentesítsük a külső élősködőktől. Tacskós kotorékozásnál ma már figyelnünk kell a kotoréknál található nyomokra. Az aranysakál megjelenése körültekintő magatartást kíván a kutyavezetőtől. Amennyiben ilyen kotoréklakóra lehet számítani, ne kísérletezzünk, mert onnan élve tacskó nem jön ki!

A róka hajtásoknál is sikeresen alkalmazhatunk tacskót. Kiváló szaglásával a legsűrűbb nádasokban, csalitosokban is nyomára akad és követi csapán vagy légszimattal, ezt harsány csaholással teszi. Sebzés esetén kicsapázza a tetemet, - ha tudja – elvonszolja. Amennyiben sebzetten talál rá meg is öli.

A fentiekből egyértelmű a vadgazdálkodásba és vadászatokon betöltött szerepük. Úgy gondolom sikerült rávilágítanom e kutyafajta kivételes értékeire. Ennek szellemében a vadászok érdeke, hogy ne a divat határozza meg e nemes állat további létét. Őrizzük meg a tacskó minden változatát vadásztacskónak!

  

Pomázi Ágoston kynológus

Read 47 times
© 2019. OMVK Somogy Megyei Területi Szervezete. Minden jog fenntartva.

Keresés