Immáron sok éve tátong a rés a ragadozógazdálkodásunk dicsőségfalán Somogyban, de amíg a szőrmés ragadozóink úgy - ahogy kordában vannak tarva (lásd.címlap), addig ez a szárnyas kártevőinkre már egyáltalán nem igaz. Siratjuk az eltűnő apróvadat, nosztalgiával emlékezünk vissza a jó hangulatú társas apróvadvadászatokra, de egyéb nem történik. Figyelmünk egyre inkább a nagyvadra, annak térnyerésére, létszámnövekedésére, károkozására és vadászata felé fordul, hovatovább az újjonnan vizsgázott vadászaink jelentős részének az első fegyvere sem a sörétes puska már!! Hol vannak már a régi szép idők, amikor a szakma által dúvadnak minősített fajok vadászati idénye egész éves volt, és amikor az elhivatott és motivált hivatásos vadászok az akkor sem túl magas appanázsaikat a dúvadjelek leadásával egészítették ki?!
Az Európai Unióhoz való csatlakozásunkkal annak Madárvédelmi Irányelvét (79/409 EC) , ránk nézve kötelezőnek ismertük el, amellyel kapcsolatban mindannyiunknak először a tavaszi szalonkavadászat megszűnése jut eszünkbe. Ugyanakkor kevesen gondolunk arra, hogy pontosan ezen irányelv - megkockáztatom helyenként oktalan - védelme emelte szinte soha nem látott magasságba azoknak a madárfajoknak a létszámát, amelyek apróvadgazdálkodásunk szempontjából az egyik legösszetettebb próblémakört jelentik. A dolmányos varjú, a szarka és a szajkó ugyan vadászható fajok maradtak, de részleges vadászati idényük pontosan a fészekaljaik nevelésének időszakában biztosítják nekik a védelmet, amikor az apróvadfajaink is a legsérülékenyebbek. A ragadozógazdálkodás teljes elhanyagolását jelenti, amikor júliustól a tarlókon tucatnyi egyedet számláló csapatokban jelenik meg a dolmányos varjú, a szarka és a szajkó pedig már nem elsősorban a vadászható apróvadfajaink, hanem megnövekedett egyedszámukkal a védett énekesmadaraink létszámát veszélyeztetik. Az említett fajok vadászati idénye szinte egybeesik a nagyvadfajaink vadászati idényével, a fő vadászati szezonnal, így gyérítésükre, vadászatukra sem igény, sem érdeklődés nincsen már, hovatovább a szemünk sem áll rá a kérdéses fajokra.
Hiányt pótol és szinte felráz bennünket ifj. Ugrósdy Péter könyve, Dúvadazzunk címmel, amely a mai világban több okból is kuriózumnak számít: Egyrészről már-már elfeledett vadászati módokat, módszereket tár elénk, másrészről a szerző az elhivatottságával maga is csodabogárként hat, és témája is meghökkentő, hiszen a kortárs vadászirodalmat egyre inkább a nagyvad és a külföldön elért vadászsikerek ihletik.
Élvezettel és nosztalgiával vettem kezembe a kéziratot, rég nem hallott módszereket, rég nem érzett vadásszenvedélyt találva a sorok között, egy olyan megyében, amely valamikor híres volt az apróvadgazdálkodásáról, az apróvad vadászatairól, és a profi kynológiáról, gondoljunk csak a magyar vizslára és annak somogyi eredetére. A könyv nemcsak olvasmányos elbeszélés, hanem szakkönyv is, hiszen módszerei iránymutatások a ragadozógazdálkodás újraéledésére, és azon keresztül halvány fényt vetítenek elő az apróvad lehetséges jövőjével kapcsolatosan. apróvadfajaink is a legsérülékenyebbek. A ragadozógazdálkodás teljes elhanyagolását jelenti, amikor júliustól a tarlókon tucatnyi egyedet számláló csapatokban jelenik meg a dolmányos varjú, a szarka és a szajkó pedig már nem elsősorban a vadászható apróvadfajaink, hanem megnövekedett egyedszámukkal a védett énekesmadaraink létszámát veszélyeztetik. Az említett fajok vadászati idénye szinte egybeesik a nagyvadfajaink vadászati idényével, a fő vadászati szezonnal, így gyérítésükre, vadászatukra sem igény, sem érdeklődés nincsen már, hovatovább a szemünk sem áll rá a kérdéses fajokra.
Hiányt pótol és szinte felráz bennünket ifj. Ugrósdy Péter könyve, Dúvadazzunk címmel, amely a mai világban több okból is kuriózumnak számít: Egyrészről már-már elfeledett vadászati módokat, módszereket tár elénk, másrészről a szerző az elhivatottságával maga is csodabogárként hat, és témája is meghökkentő, hiszen a kortárs vadászirodalmat egyre inkább a nagyvad és a külföldön elért vadászsikerek ihletik.
Élvezettel és nosztalgiával vettem kezembe a kéziratot, rég nem hallott módszereket, rég nem érzett vadásszenvedélyt találva a sorok között, egy olyan megyében, amely valamikor híres volt az apróvadgazdálkodásáról, az apróvad vadászatairól, és a profi kynológiáról, gondoljunk csak a magyar vizslára és annak somogyi eredetére. A könyv nemcsak olvasmányos elbeszélés, hanem szakkönyv is, hiszen módszerei iránymutatások a ragadozógazdálkodás újraéledésére, és azon keresztül halvány fényt vetítenek elő az apróvad lehetséges jövőjével kapcsolatosan.
Somogyi vadász vagyok, Kaposvár közelében lakom – csaknem születésem óta – egy kicsi, csendes faluban. A vadászvér apai ágról került belém. Első lépéseimet az ő és dédapám útmutatásaival tettem a vadászösvényeken. Kezdésként, már a ’70-es évek közepétől elmaradhatatlan kísérője, hajtója, vadhordója lettem apámnak, egy itteni viszonylatban jó apróvadas területen.
Több akkori körülmény – de leginkább élményeim és olvasmányaim – hatására érdeklődésem az átlagosnál lényegesen nagyobb mértékben fordult a ragadozók, kártevők vadászata felé. Légpuskás korom óta szenvedélyesen járok utánuk, rengeteg időt-energiát fordítottam tulajdonságaik, szokásaik kiismerésére. Első szajkómat tízévesen lőttem…
Mindig azt tanultam, hogy a vadász kötelessége a vad óvása-védése. Az én vadászati szívügyem az egészséges, vadon szaporodni képes apróvadállomány gondozása, hisz ilyent láttam gyerekfejjel és ezt tartom természetesnek. Ennek – néhány más tényező mellett – egyik létfeltétele lenne a manapság meglehetősen elszaporodott dúvad számának csökkentése is. Ehhez szeretnék kedvet csinálni könyvemmel.