In memoriam Dr. Boda Pál
(1955–2020)
Több százan, rokonok, barátok, vadásztársak és ismerősök kísérték utolsó útjára Dr. Boda Pált 2020. augusztus 18-án Kaposváron, a Keleti temetőben. Az ősfák alatt az előző napi esők nyomán megült kora délelőtti pára enyhítette a nyári meleget, és volt valami kézzelfogható azon a délelőttön, ott a ravatalozó mellett. Ez pedig a csend volt, amelyről Széchenyi Zsigmond Csui! című könyvében a következőképpen ír:
„Csend kell ahhoz, hogy megérezzük a mindenséget, hogy meghallhassuk az örökkévalóság szavát. A Csend az örökkévalóság alkotórésze. A világ elmúlik, de a Csend megmarad, azért érezzük azt, hogy mérhetetlen erő és el nem érhető bölcsesség rejlik a Csendben.”
Ismét kialudt egy fény, elhamvadt egy gyertya és szegényebb lett a világ. Sötét, áthatolhatatlan és hideg az űr, amelyet Dr. Boda Pál hagyott maga után. Megint csak arra jutottam, hogy a Jóistennek odafent szüksége van rendes emberekre, így hát most is magához szólított egyet közülük. Őtőle búcsúzom most.
Az egyik legnehezebb dolog egy olyan embertől elköszönni, akit a barátunknak mondhattunk, akit nagyra becsülünk, és feltétel nélkül tisztelünk. Nehéz tollal írt emlékezés ez, amihez az ad erőt, hogy fordított esetben ezt ő is megtenné. Életútját, pályája állomásait maradéktalanul összeszedni is sokkal nehezebb így, hogy szoros volt a kötelék. Dr. Boda Pál a barátom volt, és az általam egyik leginkább tisztelt ember, aki sokak elismerését vívta ki emberi kvalitásaival, szakmai elhivatottságával, tudáson alapuló magabiztosságával és józan ítélőképességével. Bölcs és visszafogott ember volt, aki mindig és mindenre talált megnyugtató megoldást.
Az alapvető emberi értékeket előtérbe helyező, családszerető, a szeretteinek a biztonságot mindenkor megteremtő embernek ismertem őt meg.
Kaposváron született 1955. március 20-án, itt nevelkedett és itt is élt. Büszkén emlegette, hogy több generációs, eminens Táncsics gimnáziumos diák volt a megyeszékhelyen. A vadászatot szinte az anyatejjel szívta magába, hiszen már apai nagyapja, Dr. Boda Béla is vadászatot szerető ember és vadászbérlő volt a háború előtti időkben. Természetes volt, hogy édesapja is követte a nagyapa nyomdokait, majd a gyermek Boda Pálban is korán fölébredt a vadászat iránti szenvedély. Ezt az élethelyzetet megkapóan illusztrálja egy régi fénykép, ahol a három nemzedéknyi Boda együtt látható puskával a kezében – igaz, a legfiatalabb, Pali, körülbelül négyéves gyermekként még csak dugós puskás szorongat. Rendszeresen vitte magával a vadászatokra Édesapja, akinek baráti körében olyan tanítómesterekre lelt, mint Dr. Bay Béla vívó olimpikon, vagy Páll Endre – akinek szárnyai alatt „lűtte” első szalonkáját –, akiket életük végéig atyai jó barátaiként tisztelt és szeretett. Ilyen tanítómesterektől nemcsak a vadászatot, de a vadászbecsületet, a vadászbarátságot és az etikus vadászatot is megtanulta. Saját bevallása szerint büszke volt arra, hogy az ifjú vadász korában az édesapjától kapott két fegyverrel vadászta végig az életét, ahogy arra is, hogy a három Boda-generáció közel egy évszázadon át vadászott megszakítás nélkül a somogysárdi területen.
Annak ellenére, hogy a vadászat iránt már gyermekkorában elköteleződött, mégis apja nyomdokaiba lépett, és 1979-ben a Pécsi Tudományegyetem jogi karán szerzett diplomát. 1983-tól egyéni ügyvédként dolgozott, szakterülete a polgárjog volt, azon belül pedig a vadászati jog volt a specialitása. 1990 és 2010 között a Somogy Megyei Ügyvédi Kamara Fegyelmi bizottságának elnöke, 1994-től a Somogy Megyei Területi Választási Bizottság alelnöke lett, 1995-től a Kaposvári Polgári Casino tagja volt. 1996-tól 2008-ig az Igazságügyi Minisztérium Jogi Szakvizsgabizottság, 2013-tól pedig a Nemzeti Választási Bizottság tagja volt.
Jogi pályája felívelése közben mindvégig szenvedélyesen vadászott. 2000-ben édesapja utódjaként lett a Somogysárdi Nyíres vadásztársaság elnöke, 2009-ben pedig az OMVK Somogy megyei Területi Szervezetének elnökévé választották.
Jogászi és vadászati pályafutása alatt munkásságát a következő elismerésekkel illették: Pécsi Tudományegyetem Emlékérme (1979), Somogy Polgáraiért Díj (2003), Nimród Vadászérem (2008), Magyar Vadászatért Érdemérem (2017).
Tizenegy évvel ezelőtt kerültünk közeli kapcsolatba, amikor a Vadászkamara megyei elnökévé választottuk, bízva abban, hogy vezetésével a Kamara irányt tud váltani. Közel három cikluson átívelő elnöklése alatt nem csak a szolgáltató jellegű Kamara megvalósítása kötődik a nevéhez, hanem a vadászati érdekképviseletek összehangolt megyei működése is többek között az ő kivételes kompromisszumkészségének köszönhető. Munkahelyi vezetőként emberséges, kiváló irányítói kvalitásokkal megáldott ember volt, aki feltétel nélkül élvezte az általa koordinált elnökség, valamint a megyei küldöttgyűlés bizalmát és támogatását. Barátnak olyan volt, akire mindig és miden helyzetben lehetett számítani, aki számára az adott szó legalább akkora kötelezettséget jelentett, mint az írott kötelezettségvállalás.
Csodáltam a nyugalmat, ami áradt belőle, és a precizitást, amivel mindig a legjobbra törekedett és soha nem adta alább. Többször voltam vele bíróságon egy tárgyalóteremben, ahol kezdetben nem értettem, hogy most miért nem emeli fel a szavát? Ebben a pillanatban kellene jogi képviselőként az asztalra csapnia, mint ahogyan az a filmekben van! Aztán rájöttem. Ő csak ült, hallgatta a tárgyalást, összefonta karjait és maga elé nézett a legnagyobb nyugalommal. Azóta tudom, hogy ekkor fogalmazta meg azt a csendesen, különösebb hangsúly és hangszín nélkül előadott három kimért mondatát, amitől legtöbbször eldőlt a tárgyalás kimenetele.
Vadászaton vagy baráti társaságban, egy kártyapartin, egy idő után minden figyelem ráirányult: páratlan és pontos történelmi ismeretein alapuló anekdotái, vicces elbeszélései még nagyon sokáig idézett klasszikusok lesznek azon szerencsések körében, akik hallgathatták őt.
Az utóbbi időben sokat gyengélkedett. Visszavonult az aktív életviteltől, 2018–2019-ben lemondott minden addig betöltött tisztségéről, nyugdíjba vonult és a vadászatot is abbahagyta. A Vadászkamara és a Vadászszövetség sorsát, az érdekképviseleti munkát, a vadászok és a vadásztársaságok mindennapi gondjait viszont nagyon, talán túlságosan is a szívén viselte. Nemrég még megyei vadászati múzeumot álmodtunk Kaposvár belvárosába, ifjúsági gyermektábort a Zaranyi erdőbe, megyei vadásznapot a Világkiállítás vidéki rendezvényeként 2021-ben. Mindez most már nélküle fog megvalósulni, de mindig emlékezünk rá, hogy ezekben maradandót alkotott.
Mielőtt végérvényesen kórházba került, megosztotta velem egy utolsó életbölcsességét, azt mondta: „Addig vadássz, addig utazz, és addig használd ki a lehetőségeket, amíg fiatal vagy…. tudom, hogy nem ilyen vagy, de én sem használtam ki, csak mindig dolgoztam. Aztán a kor előrehaladtával és az egészség megromlásával most már nem is tehetem...”
A kórházból még felhívott és azt mondta: én már nem megyek haza innen. Tiltakoztam a megadás ellen, de Ő érezte a hívó szót és briliáns elméjével felismerte az elkerülhetetlent.
Személyében távozott a szerető férj, a gondos családapa, a nagyapa, a testvér, a vadásztárs, és a barát. Gyászolja a családja, gyászolja a Vadászkamara és Somogy megye vadásztársadalma. Búcsúzik Tőle a Somogysárdi Nyíres Vadásztársaság és a Mikei Földtulajdonosok Vadásztársasága.
Köszönöm mindazoknak, akik egy emberként mellette álltak az utolsó pillanatig és mindent, de mindent megtettek azért, hogy ez ne így alakuljon. Most az a feladatunk, hogy próbáljuk felfogni a felfoghatatlant és kérjük az időt, segítsen nekünk. Segítsen enyhíteni a mérhetetlen fájdalmat és az űrt, de segítsen majd visszaemlékezni és soha nem feledni a közülünk távozót.
Ahhoz, hogy el tudjuk fogadni a most még elfogadhatatlant, erőre van szükségünk, mindannyiunknak. Adjon erőt a gondolat, hogy Dr. Boda Pál már jó helyen van. Azokon a távoli vadászmezőkön, igazvadászként újra együtt vadászik nagyapjával, édesapjával és egykori mentoraival, Dr. Bay Bélával és Páll Endrével.
Kedves Pali! A megyei Vadászkamara és a Somogy Megyei Vadászok Szövetsége tisztségviselőjeként, azok elnökségeinek felhatalmazásával, Somogy megye vadásztársadalmának nevében búcsúzom el Tőled. Barátodként pedig egy Fekete István idézettel, az író Búcsú című verséből:
„Elmegy lassan a berek, az erdő,
El a nádas, a tél, a nyár.
A hegy, a völgy, a nappal és az éjjel,
A szemem látta egész határ.
Elmegy? Talán mégsem egészen,
Meglátom tán az örök vízen,
Hiszen a Szépség maga az Isten.
S lelkemben ott lesz: hiszem, hiszem!”
Isten nyugtasson!
Kemenszky Péter
