Vaddisznó vadászata kutyás szemmel

Úgy gondolom, mindenkivel egyetérthetünk, hogy a vaddisznó vadászata számtalan felejthetetlen élményt, izgalmat nyújt. Ez fokozható a megfelelő vadászati mód megválasztásával, a kultúrált, etikus viselkedéssel és nem utolsó sorban a jó vadászkutyák alkalmazásával. Az érvényes jogi rendelkezések értelmében, egy nagyvad vadászati mód a terelés, ahol kutyát tilos alkalmazni! Most elsősorban a vaddisznó hajtó és a terelő vadászatokkal, azok kutyás szempontból lényegi eltéréseivel, kívánok foglalkozni.
Milyen vadászkutyák jöhetnek számításba egyáltalán?
Erre egyszerű a válasz! Minden olyan fajtatiszta és keverék kutya, amely alkalmas a vaddisznó hajtására. Leginkább terriereket, tacskókat alkalmazunk. Kopók közül az erdélyi, a tacskókopó jöhet számításba, kevés a hazai állomány de kiváló teljesítményre képesek a lajkák és fürjészebek is. Lényeges belső öröklődő tulajdonságokkal kell rendelkezniük, mert hiányukat tanítással nem lehet pótolni! Fontos a bátorság, ami nem nyilvánulhat vakmerő, önveszélyes magatartásba. Szükség van a szinte határtalan szenvedélyre és kitartásra. Az önálló munkára, ami nem azonos az öntörvényű megnyilvánulással. A vad megtalálását hangos csaholással kell jelezni és a vad űzésekor folyamatos hanggal szükséges dolgozni. Ez biztosítja a vadásznak nyújtott segítséget, mivel állandó helyzetképet ad a vad mozgási irányáról. A teljes vadászat idejére követelmény az engedelmesség, jó vezethetőség!

Mit várunk el a kutya vezetőitől?
         Azt minden vadászaton résztvevő személytől, hogy tudatába legyen a vadászati módok lényegével és természetesen azzal, hogy a vadászat veszélyes üzem! A kutyavezetőknek részt kell venniük a vadászat kezdete előtt elhangzó baleseti oktatáson, valamint ismerniük kell a vadászat szabályait, etikai elvárásait. A hajtásban viselni kell a színes hajtómellényt, csakúgy a kutyáknak megkülönböztető, oldható kötésű színes nyakörvet. A kutyavezető mindig legyen következetes, nyugodt és türelmes. Viselkedjen és öltözködjön kultúráltan. Rendelkezzen a kutya vezetéséhez szükséges eszközökkel. Tartózkodjon a vendégeket illető megjegyzésektől, munkája szigorúan korlátozódjon a szakszerű kutyavezetésre és az esetlegesen rábízott egyéb feladatok maradéktalan ellátására. A kutyavezető a kutyája által állított vadban kárt ne tegyen, a kutyákat bíztassa a további hajtásra. Sokan hiszik, hogy a vaddisznós kutyákat nem kell tanítani, azok rendelkeznek a hajtáshoz szükséges képességekkel. Ez többnyire valós elvárás lehet, de tanítás nélkül a kutya saját élvezetére fog vadászni, ami egyáltalán, vagy csak kevésbé fogja szolgálni a vadászatokon elvárható viselkedést. Fontos a kutyák és vezetőik közötti kiváló kapcsolat megléte! Nem elhanyagolható a vezethetőség szempontjából a fegyelem megkövetelése legalább a behívhatóság maradéktalan végrehajtása, lehetőség szerint síphangra. A felsoroltak alapkövetelmények, ezek hiányában nem lehet eredményesen kutyát vezetni!
Milyen elvárásokat támasztunk a kutyákkal szemben, fajtától független?
Mindenek előtt meg kell említenem a számomra érthetetlent, miszerint a vaddisznós kutyáknak nem kötelező a VAV vizsga! Miért is!?  Később visszatérek e témához, addig is próbálom megvilágítani a vizsga fontosságát! A kutya – gazda jó kapcsolatának alapját elsősorban a szocializáltság biztosítja. Ez pedig következetes munkával alakítható ki. Eleinte a környezethez való szoktatással és életük végéig tartó neveléssel, majd a tanítással érhető el. Fontos, hogy a kutya kötődjön vezetőéhez, őt ismerje el „főnöknek”. Ennek hiányába fordul elő, hogy a hajtások közben nem is találkozik a vezető és kutyája. A kutyák munkája legyen céltudatos, tudják mit kell keresniük. A vaddisznót ne akarják megölni, azt hajtsák folyamatosan a puskások irányába. Ne „bandázzanak”, mert ilyen esetekben a hajtás jelentős része kutya nélkül marad, ahol a disznó esélyt kap a visszatörésre és lövés nélkül elsunnyoghat. Ilyen esetekben érvényesül a népi bölcsesség, miszerint „sok lúd disznót győz”, vagyis sok kutya lefogja a disznót és nagyságtól függően azt le is fojthatja, ami nem kívánatos! Lényeges az önálló, de nem öntörvényű munka. Mindenkor figyelve a vezető parancsaira végezzék munkájukat! Kutya munkájánál döntő, hogy a történéseket kommunikálja. Ezt hajtás közben kitartó csaholással teszi. Tanítás kérdése, hogy csak a megfelelő vadat jelezze, jelen esetben a vaddisznót. A hajtásokon elkerülhetetlen a sebzés. A kutyák feladata a sebzett vad után keresése is. Ez természetesen nem lehet ötletszerű önálló tevékenység. A vadászatvezetővel egyeztetni kell, csak az ő hozzájárulásával végezhető ez a munka. A hajtásban megtalált sebzett vadat állítani kell, míg megérkezik egy vadász, aki a kegyelemlövést megadja a vadnak. A vadat bátran, de ne meggondolatlanul állítsa, azt nem kívánatos fogni, ölni akarni!
Mindez, amiről eddig írtam az elmélet. Hogy is néz ki a gyakorlati kivitelezés? Sajnos sok esetben köszönő viszonyba sincsenek!      
Évek óta terjed a „megélhetési kutyázás” a vaddisznóhajtásokon! Ennek előzménye volt, hogy a hajtásokra a hajtókkal együtt, kis számban kutyásokat is toboroztak. A vadásztató részéről bizonyos költségvonzata merült fel emberre és kutyára egyaránt, amit a vadászat végén kiegyenlített. Ennek szakszerűtlenségét bizonyította, hogy senki nem ellenőrizte a kutyák meglétét, vagy azok napi munkáját. Egyenes következmény lett, sőt divattá vált, hogy a vadászatok körzetei közelében lévő falvak kistermetű kutyáit összeszedték és vitték „hajtani”. A vadászat reggelén leírhatatlan látványba lehetett részük a megjelenteknek. Bálazsinórral, nadrágszíjjal és egyéb válogatott megoldásokkal „csokorba kötött” elhanyagolt, rossz kondícióban lévő, riadtságot kifejező tekintetű ebek várták a szabadulás pillanatát. Ez természetesen nem a hajtásba való aktív részvételt, hanem az eszeveszett menekülést jelentette számukra. Arról nem is beszélve, amikor az első lövés eldördült! A „kutyavezetők” érthető módon a hajtásokban csupán imitt-amott találkoztak egy-egy kutyával. Sem ők, sem kutyáik nem ismerték meg egymást, mert nem volt soha személyes kötődésük. A hajtás végén a pénzt felvették a reggel bejelentett kutyák után, noha estére csupán töredékük volt megtalálható.
Ezt természetesen a valamirevaló vadászatra jogosultak és a szakértelemmel bíró kutyások sem tűrhették.
Megjelentek az úgynevezett hajtó brigádok. Ezek lényege, a kutyás és vadászati szakértelemmel rendelkező – zömében hivatásos vadászokból álló – csoportok megfelelő anyagi megállapodás után a hajtók és kutyák biztosításával vállalták a hajtások lebonyolítását a vadászatvezetők irányításával. Ez a megoldás mindenkinek jó volt. Összeszokott, fegyelmezett és eredményes munkájuk megfelelt a vadászatra jogosult igényeinek, jelentősen csökkentve szervezési, logisztikai tevékenységüket. Ugyan akkor a szerződésbe foglaltakat sikertelenség esetén volt kiken számon kérni. A csoportok biztosak lehettek, hogy az elvégzett munka ellenértékét a szerződésben foglaltak szerint megkapják. Ennek a szezon jellegű munkalehetőségnek hamar híre ment.
Gomba módra szaporodtak a magukat profinak hirdető kutyás „hajtó” csoportok, árban egymás alá kínálva. Zömében a szakmaiságnak nyoma sem volt, amire a vadásztatók csak a vadászatok végeztével döbbentek rá. Olyan jelenségek kerültek felszínre, amelyek a vadászati kultúrával, etikával, állatvédelemmel és számos elvárással köszönő viszonyba sem voltak. A bérvadászok számos esetben kifogással éltek, mert kifizetették velük azt a vadat is amelyeket a kutyavezetők kutyái lefojtottak, esetenként a lándzsaszerű eszközökkel, bajonettekkel felszerelt kutyapecérek leszúrtak. Joggal gondolták, hogy vadászni jöttek nem pedig „böllér versenyre”. Megszülettek az új „szakkifejezések”, mint „fogó kutya”. A vaddisznóhajtásban nyugodt lélekkel kijelentem ilyen kutyára nincs szükség. Itt a vaddisznót hajtani kell, a sebzettet pedig „állítani”, ha lehet addig, míg a vadász oda ér és megadja a kegyelemlövést! Az minden vadász előtt tudott dolog, hogy e vadászati módban benne van a kutyák – olykor a hajtók - sérülési lehetősége. Az azonban nem mindegy, hogy ez milyen gyakorisággal és milyen körülmények között következik be. Az semmi esetre sem normális, hogy egy vadászati szezonban, egy- egy csoportnál 15 – 30 kutya esik áldozatul, és legalább ennyi szenved maradandó sérülést, vagy soha nem kerül elő! Arról nem is beszélve hány kerül ezek közül szakszerű állatorvosi ellátásba!? Az pedig végkép elítélendő, hogy e kétes értékű kutyázásról felkerülnek az internetre olyan fotók és videók, amelyek nem szolgálnak a vadászat dicséretére, holott a vadászatnak ezekhez közük nincs. A jóérzésű vadászok és vadászatra jogosultak ilyen jellegű eseményektől elszigetelődnek. Joggal felmerülhet a kérdés, hogy akkor miért alkalmazzák ezeket a csoportokat? Mert nincs ráírva senkire, hogy mire képes! Természetesen „isten malmai lassan őrölnek”, de a vadászat viszonylag zárt szakma és hamar terjed a hír. Így fény derül mindenre! Amíg a kör bezárul és egy – egy ilyen csoport lejáratódik, sok kellemetlenségen kell túltenni magát a vadásztatóknak.
Említettem, hogy kitérek a vaddisznóhajtás és a terelő vadászati mód közti különbözőségekre. A terelő vadászat érdekességét, egyben varázsát adja, hogy kevés vadász, kevés segítővel hajtja végre. Lőhető vadfajok a vaddisznó mellett nagyvadjaink nőivarú egyedei és természetesen a lőhető ragadozók. Ez az a vadászati mód, ahol kutya használata tilos. Ennek oka, a kutyának nem lehet tudomására hozni, hogy itt nem szabad a vadat hajtani, csupán óvatosan terelni. E vadászati mód lényegét az 1942. évben megjelent „A HIVATÁSOS VADÁSZ” című szakkönyv I. kötetében vitéz Nemeskéri Kiss Géza királyi vadászmester úgy fogalmazza meg, hogy kevés hajtó, majdnem teljes csendben, esetenként a fák kopogtatásával, lassú mozgással, rossz széllel késztesse a vadat mozgásra a váltókon elállított néhány puskás irányába. Ugyan ezt tartalmazza az 1981.- ben megjelent „HIVATÁSOS VADÁSZ KÉZIKÖNYVE” című szakkönyv is. VADÁSZATI ALAPISMERETEK (1988.) 2 – 4 vadász és ugyan annyi hajtó alkalmazásáról ír. Az 1996.évi LV. trv. Konkrétan tiltja a terelésnél vadászkutyák alkalmazását! A (2000.) kiadott VADÁSZISKOLA címet viselő tankönyvben a szerző kevés, max. 6 vadász és néhány hajtó részvételét javasolja. Érdekes változást jelent a 2006.-ban kiadott „HIVATÁSOS VADÁSZOK KÉZIKÖNYVE” II. kötetében megjelent adat, mely 3 – 10 vadász és 10 hajtó részvételét javasolja, kutyák használatát tiltja. Érzésem szerint ez már nem a terelés célját szolgálja!
Ezek ismeretében logikusnak tűnik, hogy a vadászkutyák vadászati alkalmassági vizsgája (VAV) kapcsán csak a vaddisznó hajtása engedélyezett, más vad iránti közömbösséget várunk el. Bár az írásom elején utalást tettem, hogy a vaddisznó hajtások esetében nem kötelező a vizsgázott kutya alkalmazása. Értékelendőnek tartom az igényes vadászatra jogosultak azon igényét, hogy vadászataikon csak a nevezett vadászati módra képzett és vizsgával rendelkező kutyák részvételét engedélyezik! Sajnálatos viszont az a tény, hogy – tisztelet a kivételnek – terelő vadászatokon alkalmazást nyernek a kutyák is, vagy ha így nem szimpatikus, akkor a vaddisznóhajtásokon más nagyvad fajok egyedei is terítékre kerülnek. Mindkét variáció rossz! Az egyiken jogos a kutyák részvétele, viszont jogtalan a vaddisznón kívüli más vadfaj elejtése! A másikon jogtalan a kutya jelenléte! Ezek megítélése jogi kérdés, említettem a címben, hogy kutyás szemmel nézem ezt a kérdést.
Mi lehetne a megoldás?
Véleményem, hogy egyértelművé kell tenni a vaddisznós kutyák VAV vizsgához kötését. Meg kell hagyni a terelő vadászat élményszerűségét, szépségét. Amennyiben szükséges a nagyvad fajok túlszaporodása okán a legális hajtások bevezetése – hímivarú egyedek kivételével – úgy meg kell határozni egy új vadászati módot, nagyvad hajtóvadászat néven. Így módunk lenne kutyáink munkájának átértékelésére, és az ilyen típusú vadászatokon való eredményes alkalmazására. Ez esetben nem kellene a munkájukat tisztességgel végző kutyásainkat és a vadászatra jogosultjainkat kellemetlen helyzetbe hozni! Túl ezen a kutyavezetőknél jelentős kynológiai és vadászati ismeretre van szükség. A vadászat veszélyes üzem, a vadászkutya a vadászat eszköze, ugyanakkor nem minden kutyavezető vadász, ebből következően nem biztos, hogy rendelkeznek a megfelelő ismeretekkel. Kérdés elég-e a kutyák részvételének vizsgához kötése? Megfelelően képzett kutyavezető és kutya jelentősen emelhetné a vadászatok színvonalát, kultúráltságát, állatvédelmi és vadvédelmi elvárásokat, esetenként a vadászat eredményességét is.
Azzal tisztába vagyok, hogy e cikk nem fog osztatlan sikert aratni, de azt is tudom, hogy ezen a területes szükséges jó megoldást találni! Ehhez kívánok véleményemmel segíteni, illetve érdemes lenne a vadászok és vadászkutyások véleményét, tapasztalatait megismerni.


Pomázi Ágoston kynológus