A vadászati hagyományaink tisztelete és ápolása magával hozza azt az igényt, hogy a magyar vadászkutya fajtáink megfelelő nyilvánosságot kapjanak, minimum a vadásztársadalomban. Kötelességünk nemzeti kincseink bemutatása, akár ismeretterjesztő előadásokon, publikációkban, szaksajtóban, bemutatókon, vagy gyakorlati használatuk közben. Különösen fontos ez a feledésbe merülő, vagy szándékosan háttérbe szorított vadászkutya fajtáink esetében. Ebbe a kategóriába tartozik a magyar agár vadászkutya is. Sokan még azt is vitatják, hogy egyáltalán vadászkutya-e! Szeretném bemutatni, hogy valójában mit is illik tudni e nemes fajtáról!
A legrégebbi vadászkutyák egyike az agár, amely ellentétbe a többi vadászkutya fajtával nem a szaglására bízza a vadászsikereit, hanem a szemére! Őseink is rendelkeztek agárral, amit vándorlásuk során magukkal hoztak a Kárpát-medencébe is. Itt alakult ki később a mai magyar agár fajtánk, hosszas többé-kevésbé céltudatos tenyésztés eredményeként.
A magyar agár használata eleinte kizárólag vadászatra irányult, később kiegészült a versenyzéssel, majd elsősorban az anglomániának köszönhetően egyre népszerűbbé vált a pályaversenyeken történő futtatásuk, műnyúl után. Ez nem igazán kedvező a magyar agárnak. Röviden szeretném bemutatni milyen volt régen az agár és mire használták őseink.
- A magyar agár vadásztulajdonságai:
Az agár felépítése, külleme egyértelműen árulkodik arról, hogy feladata a vad űzése, esetenkénti elejtése. Külső megjelenésével szemben támasztott elvárásokat részletesen a fajtaleírás tartalmazza. A belső értékeket viszont csupán érintőlegesen tárgyalja és főleg az általános jellemzőkre utal.
Elvárás a magyar agárral szemben, hogy a vadászaton tüzes, heves és kitartó legyen. A vadat mindenkor szenvedéllyel űzze! Erről Csanády Jenő 1900- ban így írt:” A magyar agár köteles a legmesszebbről felkeltett jó nyulat is megfogni. A nyúlról soha le nem áll!”
Futása lassúbb mint az angol agáré, de kitartó és szükség esetén akár végkimerülésig tart. Futásuk alapján lehetnek „sebes”, „győzős” és „gyalogló” agarak. Az utóbbi nem kívánatos, szelektálandó! A „sebes” agarakra jellemző, hogy futásuk elején akarják zsákmányukat ártalmatlanná tenni, míg a „győzős” agarak kitartó vágtával űzik a kiválasztott zsákmányt, ha kell a végkimerülés előtti pillanatokban is képesek gyorsítani és az űzött nyulat megfogni. Az ilyen típusú agarak elöl csak a rejtekül szolgáló sűrűbe menekvő nyúlnak van esélye a túlélésre. A „gyalogló” agár a vad kitartó űzésére alkalmatlan, a „fajta szégyene”, így tenyésztésbe vétele semmi módon sem kívánatos.
A vadűzés módja jelentősen függ a zsákmány fajától. A vadászat sikerét nagyban befolyásolja a talaj minősége, az időjárás és a látási viszony. A magyar agárnak mindig egyenesen a vad után kell futni. Az az agár amelyik nem így tesz, megpróbálja számító módon elévágni a nyúl sűrű felé vezető útját, vagyis szakszóval „kertel”, a tenyésztésből kizárandó. Régen a kútgémre akasztás volt a „megérdemelt jutalma”.
Követelmény a vadászaton, hogy a magyar agár fogja meg a nyulat, tehát ügyes „kapó” legyen! Az elejtett nyulat kikezdés nélkül köteles átengedni az agarakat követő lovas agarászoknak! Gyalog agarászatokon három agarat engedtek a nyúl után. Ezek közül a legerősebb az úgynevezett „védőagár” vagy „strázsaagár”. Ennek feladata volt a zsákmány védelmezése a két másik agár esetleges kikezdésétől, míg a gyalogos agarászok oda nem értek. A vad elhozása nem volt követelmény!
- Milyen vadra vadásztak a magyar agárral?
Eredményesen vadásztak mezei nyúlra, csülkös vadra (őz, vaddisznó, szarvas), illetve ragadozókra (róka, aranysakál, farkas).
Vadászat mezei nyúlra:
- Lovas agarászaton a vadászatok kezdetén az agarakat csoportosan használták, szabadon futkározva a lovak körül. A kiperdülő zsákmány láttán az agarak –emberi ráhatás nélkül- azonnal űzőbe vették.
Ezt követően az idő múlásával – nem kis vitát kiváltva – változott a vadászati mód. Az agarakat hosszú szíjra véve vezették a lovak mellett és a felugró nyúl láttán, parancsra küldték hajszára.
Később újabb változás következett, miszerint párban engedték a nyúl után.
A vadászat lehetett egyéni, mikor is a lovas agarász egyedül ment agaraival vadászni. Társas jellegű vadászatokon sokszor elegyítették a lovas és a gyalog agarászatot. A lovasok kihajtották a rejtőző nyulakat a szemben álló agarászok elé, azok megfelelő távolságból figyelték a történéseket, majd az agarakat párba indították a nyúl űzésére. Mindig az a pár került sorra, amelyik a legközelebb esett a kelő nyúlhoz. Kizárólag kifejlett, erőteljes nyúl hajszája volt megengedhető. A lovas agarászat a tehetősebb, rangosabb réteg vadászata volt. Később ez kizárólag főúri kiváltságként jelentkezett!
A gyalog agarászat a középnemesek és a parasztok vadászata volt. Több formában zajlott:
- Egyik módja, amikor a vad vélt tartózkodási helyét gyalogos agarászok füzéren tartott agaraikkal közelítették meg. A kiperdülő nyúl megfelelő távolságra kerülését követően eresztették hajszára az agarakat.
- Másik vadászati mód, amikor az agarászok lesből vadásztak. Ekkor kivárták a vad természetes mozgását és lesből eresztették az agarakat a kiszemelt zsákmányra.
- Hajtásban is vadásztak. Ekkor a felvert nyúl után a legközelebbi párost engedték hajszára, ez esetben általában három agarat alkalmaztak. Ennek oka, hogy a hajsza során az elkapott nyúlhoz gyalog közelítő agarász soká ért célhoz. Az agarak nem apportozták a zsákmányt, így fenn állhatott annak veszélye, hogy kikezdik azt. A legnagyobb testű agár feladata, -mint már korábban utaltam rá- az elejtett nyúl védelmezése a másik kettőtől.
- Itt kell megemlíteni a nem mindig legálisan folytatott vadászati módot, amikor is az agarakat szalmával borított szekérderékból indították, a menet közben kelő nyulak után. Így nem keltettek feltűnést. Ilyenkor indítás előtt a nyulat „bemutatták” az agárnak. Ez annyit jelentett, hogy a rejtekéből elővett agárnak megmutatták a futó nyulat. Annak észlelését követően kezdődhetett a hajsza.
Agarászat csülkös vadra.
Vaddisznó, őz és szarvas vadászata jöhetett számításba. E célra az erőteljes nagytestű agarak voltak alkalmasak. A vadászat lóháton kopókkal és agarakkal került megrendezésre. Fénykorát a török hódoltság végétől élte. Elsősorban az erdélyi területekre volt jellemző. Az őz vadászatára nem sokáig nyílt lehetőség az etikátlansága okán. Ugyan is az őz teljesen esélytelen volt az agarakkal szemben. Legfeljebb száz méteres hajsza után az agarak lerántották és kioltották az életét. A szarvas vadászata ily módon a XIX. századig tartott. A vadászat gyakorlata, hogy a lovasok a sűrűben rejtőző vadat kopók segítségével nyílt terepre hajtották, ahol az elálló agarászok a menekülő vad után küldték agaraikat.
Agarászat rókára, aranysakálra és farkasra.
A nádasokban, vadrejtő sűrűkben rejtőző ragadozókat lovasok, vagy gyalogos hajtók kopókkal hajtották a szemben elálló agarászok, olykor puskás vadászok felé. Amennyiben megfelelő nagyságú nyílt terep állt rendelkezésre, hagyták eltávolodni a kiugró ragadózót, majd hangos kiáltásokkal küldték támadásba az agarakat. Farkas esetében a vad utolérése és helyben marasztalása volt az agár feladata, míg a lovasok egyike odaért és buzogányával ártalmatlanná tette. Róka és aranysakál elejtése az agár feladata volt. Ez sok esetben akár komoly sérülésekkel is járt.
A magyar agárral történő vadászat múltja körülbelül így zajlott. Jelene pillanatnyilag nincs, mivel agarászat mint vadászati mód sem nem engedélyezett, sem nem tiltott. Röviden agárral nem vadászunk! A hatályos törvény és annak végrehajtási rendelete kimondja, hogy vadászaton csak az a vadászkutya vehet részt, amelyik az alkalmazott vadászati módra van kiképezve és ez vizsgával bizonyítható! Mint már utaltam erre jelenleg ilyen vadászati mód nincs, így ilyen vizsga sincs!
A magyar agár szakszerű tenyésztéséhez, a jellemző vadásztulajdonságok, belső értékmérők és küllemi jegyek megőrzéséhez a gyakorlati bemutatásukra feltétlen szükség van. Erre teljesítmény vizsgálat során nyílik lehetőség. A hagyomány ápolása nem csupán szükséges, hanem egyben kötelesség is. Ezt indokolja a 32/2004.(IV.19) OGY.-i határozat, amely szerint a magyar kutyafajtákat az országgyűlés nemzeti kincsé nyilvánította. Ez a magyar agár tenyésztőkre és az államilag elismert tenyésztőszervezetre egyaránt nagy felelőséget ruház, mert mindent el kell követni, hogy eredeti mivoltában megőrizhető legyen a magyar agár! Ehhez szükséges az agár vadászterületen való teljesítmény vizsgálata, mégpedig szervezett és legalizált formába. Csak ezzel érhető el, hogy valóban a hozzá értő tenyésztők szervezete- vadászok felügyelete mellett - kezében legyen nemzeti kincsünk sorsa. Ezzel csökkenthető lenne az orvagarászat helyenként elviselhetetlen méreteket öltő előfordulása! Arról nem is szólva, hogy ez esetben az egyébként sem túl nagy populációból értékes egyedek kerülhetnek jelentős számba kilövésre, ugyan is a vadat űző, gazdája hatásköréből kikerült kutya a vadászterületen kilövendő!!!
Értékeink megóvása, hagyományaink tisztelete érzésem szerint úgy a vadász társadalmat, mint a vadászat felügyeleti szerveit és a jogalkotókat egyaránt elgondolkodtathatná a jövőre nézve mindenki számára elfogadható megoldás kidolgozása tekintetében.
Pomázi Ágoston kynológus