Ismét egy olyan ősi fajta bemutatását tűztem célomul, amelyik szinte egyáltalán nem ismert még vadászberkekben sem, legfeljebb a hivatásos vadászok között van, aki már esetleg a ránézésre jelentéktelennek tűnő vadászkutyával testközelbe került. Mint általában a kopók nagy többsége, ősi hajtó kutya. Származását tekintve nincs pontos adat. Azt tudni lehet, hogy a kelták életében a vadászat előkelő helyet foglalt el. Kutyájuk a Keltakopó széles körben terjedt el és szinte minden kopófajta ettől származtatható. A római birodalom területén is szívesen használták, ezt számtalan fennmaradt feljegyzés, képzőművészeti alkotás és ásatási lelet tanúsítja. Elterjedési területét ismerve valószínű, hogy több nyugati kopófajta mellett a tacskókopó egyik őse a keltakopó lehetett.
A fajta kialakítás kezdeti szakaszában nyúl és róka vadászatra alkalmazták, később a sebzett vad vérnyomán, vezető ebként is eredményesen dolgozott. Kitenyésztési, majd fő elterjedési területe az Alpok területére tehető. A vadászok a hegyvidék szépsége mellett, ismerték az ottani vadászatok nehézségeit, a sebzett vad kutyával való követés megpróbáltatásait. A nehézkes, nagyobb termetű vadászkutyákkal a sziklás hegyoldalakon csak korlátozottan, vagy egyáltalán nem lehetett eredményesen dolgozni. A vérebekkel szemben előtérbe került a kistermetű, de nagyon jó adottságú, biztosan vezető tacskókopó. 1880-as években a Habsburg udvarban a hivatásos vadászok nagy megelégedéssel használták, első sorban a zerge vadászatok kapcsán. A fajta tenyésztői 1896-ban megalakították a Nemzetközi Tacskókopó Clubot, ami több – kevesebb sikerrel, egyre elmélyülő viszálykodással terhelten működött.
Ez vezetett egy új egyesület megalakításának gondolatához, amelyet 1910-ben a bécsi vadászati kiállításon megjelent tenyésztő hegyi vadászok létre is hoztak, Tacskókopó Club néven. Ez a kezdeményezés sikeres volt, az alapító ötven tag néhány év elteltével 200 főre duzzadt. Svédországban és Oroszországban szórványosan, de megjelent a fajta. A bajoroknál, Svájcban és az Osztrák - Magyar monarchia területén egyaránt ismert és kedvelt fajtaként tartották számon. Töretlen fejlődésének a háború vetett véget, mint számos más vadászkutya fajtának is. Trianon után hazánkban feledésbe merült. Jelentős változást hozott 1932-ben az osztrák kinológiai szervezet döntése, miszerint önálló osztrák vérebfajtának ismerte el. A II. világháborút követően a politikai átrendeződés következményeként a Csehszlovák, Lengyel és Kelet-Németoszág nem tudott részt venni az osztrák club munkájába. 1975-ben osztrák fajtaként elismerte az FCI. 1991-ben az osztrák és német tenyésztők kitartó munkája eredményének tekinthető, hogy a fajtát hivatalosan elismerték vérebfajtaként. Ezzel a fajta egyre népszerűsödött, önálló klubok alakultak a meglévő osztrák és német mellett Horvátországban, Szlovéniában, Svájcban, Olaszországban, Szlovákiában, Svédországban és Luxemburgban. A fajta szempontjából nagyon fontos, hogy a használati célok és érdekek elsődlegesek, a divatot sikerült távol tartani. Ezt bizonyítja, hogy a németeknél a tenyésztők és a fajtát tartók és használók 40%-a hivatásos, 50% sportvadász és csupán 10% szimpatizáns. Hasonlók az arányok a többi országban is.
Magyarországon dr. Prezenszki János Heves-megyei fővadász próbálkozott a fajta újbóli elterjesztésével. 1980-ban Csehszlovákiából importált egyedek és utódaik jelentették a tenyésztés alapját. Az első alom törzskönyvezése 1988-ban történt. Ezeket a kölyköket hivatásos vadászokhoz helyezték el és vonták munkába a megyében. Ebből került Ozvári Zoltán hivatásos vadászhoz is kutya. Szerencsére benne volt kitartás és tíz éven keresztül magára maradva tenyésztette és munkája során használta is a fajtát. Ez alatt az idő alatt 80 kölyök lett törzskönyvezve. Az ezredforduló táján több import tacskókopó került az országba, úgy tűnt, fellendül a tenyésztés. Új problémaként merült fel, hogy a szaporulat jelentős része nem került törzskönyvi nyilvántartásba, így ezek a további tenyésztésből kimaradtak, eltűntek a látókörből. Sajnálatos módon ez a tendencia a mai napig tart. Figyelemre méltó, hogy Ozvári Zoltán a SEFAG Zrt. hivatásos vadászaként továbbra sem hagyta magára a fajtát, összefogta a hazai tenyésztők maroknyi csapatát és létrehozták a tacskókopós egyesületet, egyben megpályázták a tenyésztő szervezeti cím elnyerését. (ez jelenleg elbírálás alatt áll) Feltehetően ezzel ismét megfelelő rangra emelik ezt a rendkívül értékes vadászkutya fajtát.
Milyen is valójában a harmadik vérebfajta?
Nálunk –mivel nincs magas hegységünk, se zergénk- úgy érzem, meg kell küzdeni az elismertségért vérebes körökben. A hivatalos fajtaleírás szerint az alkalmazhatósága véreb utánkereső munkára, kopózásra (nyúl és rókára) és vaddisznóhajtásra terjed ki.
Okos, nem félénk, általában jó idegzetű, kiegyensúlyozott, méretéhez képest robosztus felépítésű, időjárásnak ellenálló vadászkutya. Mozgása térölelő, kívánatos járásmód az ügetés. Szőrzete vékonyabb fedő és sűrű, tömött aljszőrből áll. Testhez simuló, a testet jól fedi. Két színváltozata van, a sötét szarvasvörös és a fekete-cser. A szarvasvörös lehet könnyű fekete tűzéssel, vagy anélkül. Nagysága min.34 cm- max. 42 cm. Kanoknál az ideális marmagasság 37-38 cm, szukáknál 36-37 cm.
Belső értékmérő tulajdonságai közül fontos kiemelni, hogy mi teszi jó hajtókutyává és mitől jó véreb.
Hajtókutya szerepében a meleg, friss nyomot felvéve magas hangon, kitartóan kell követni. Ez örökletes tulajdonság, hiánya súlyos hibának számít. Vaddisznó hajtáskor bátor, de mindig megfontoltan viselkedik. Pontosan felméri az erőviszonyokat, céltudatosan hajt a puskások irányába. Szeret önállóan dolgozni, ez pozitív tulajdonság, így elkerüli az oktalan „bandázást” nem, vagy csak ritkán sérül meg. Szisztematikusan keres, a kondába verődött disznóktól sem riad vissza, de ilyenkor bevárja a segítséget. A meleg nyomot nyomhanggal követi. Állóra csaholása messzehangzó, erőteljes, a vad forgatása, állítása kitartó és szenvedélyes. A vaddisznós munkánál tévedés azt hinni, hogy elég a vele született adottság, megfelelően fel kell készíteni és már kölyök kortól, nevelni lehet a szükséges viselkedésre. Egyedenként változó a munkára érettség kifejlődése. Ezt nem szabad sürgetni, mert rosszul sülhet el.
Véreb munkánál előny a hannoverivel és a bajorral szemben, hogy akár rögtön indítható a sebzett vad nyomán. Egyformán képes hideg és meleg nyomon is követni a sebzett állatot. Kölyök kortól szoktatni kell a csapa követésére, 5-6 hónapos korára már néhány száz méteres csapát biztonsággal képes követni. Itt is érdemes betartani azt a szabályt, hogy ne akarjunk gyorsabb ütemet diktálni, mint amire a pillanatnyi érettsége lehetőséget biztosít. Hajszára soha ne erőltesse vezetője. Várja meg a megfelelő fizikai és pszchikai rátermettséget. Kiváló a szimata és a csapa tartása. Kitartó munkavégzésre alkalmas, felépítésénél fogva. Vezetéken nyugodtan végzi feladatát. Hajsza közben a sebzett vad nem fél a kisméretű kopótól, így sokkal hamarabb szembefordul, mint az erősebb felépítésű másik két vérebbel. Az állítást átgondoltan, stabilan végzi mind addig, míg a kegyelemlövés megtörténik. Állítás közben csaholása kitartó és szenvedélyes. Dermedt vadnál nyugodtan „dermedtre” csahol, a vadat nem kezdi ki.
Összességében első sorban hivatásos vadászoknak nyugodtan ajánlható mindkét munkára. Megbízható, ha kölyök korban következetes bánásmódban részesül, kompenzálni lehet a későbbiekben jelentkező konokságát. Nagy előnye a viszonylagos kicsisége, mert kis helyen elfér a kocsiban, sebzés esetén mindig kéznél van, hatékonyan bevethető. Bármelyik hazai nagyvad utánkeresésére eredményesen alkalmazható. Az őzes, elsősorban apróvadas jellegű területeken, ahol nem célszerű más vérebekkel dolgozni, bennük nem kell csalódni. Télen a kis testtömege és a tacskónál hosszabb lábnak köszönhetően hóban is alkalmas munkára. Sebzett vaddisznó keresésénél a sűrű, fedett terepen is könnyedén mozog, így a sebesülésre lényegesen kisebb az esélye.
Pomázi Ágoston kinológus